Búcsúkoncert. Lesújtó, katartikus, felemelő. Rendező: Tarnóczi Jakab Dramaturg: Varga Zsófia Látvány: Giliga Ilka Zenei vezető, zongorán kísér: Szép András Énekmester: Vámossy Éva Közreműködők: Orlai Produkciós Iroda és a SÍN Kulturális Központ (Borítókép: Jelenet a Búcsúkoncert című színházi előadásból. Fotó: k2 Színház)
Köhögés, nevetés és a fulladozás hangjai. Szó bennszakad, hang fennakad. Még a lehellet is megszegik. A szereplők testükkel, gesztusaikkal, arcizmaikkal kommunikálnak, de hang nem jön ki a torkukon. Odabenn egyre fogy a levegő. A szereplők már csak készülékkel tudnak lélegezni. De miért fogy a levegő? Mert odakint a világ nincs rendben? Miféle apokalipszis közeleg? Vagy már itt is van? Milyen világvége ez? Társadalmi, biológiai, környezeti katasztrófa? És el lehet-e előle menekülni? Egyre kisebb a tér, egyre kevesebben vagyunk. Az asztal körüli sok széken is csak öten ülnek. Aztán még közülük is távozik egyikük. Földre rogy, meghal. Mindez a hosszas, félórányi, zajokkal, hangokkal tarkított csend után Mozart egyik legnagyszerűbb művére, a Requiem Dies Irae szekvenciájára. Isten haragja lesújt ránk, ezt adja nekünk. Nem tudunk beszélni, pedig szeretnénk. Nincsenek eszközeink. Segédeszközzel lélegzünk. Plusz levegőre szorulunk. Köhögünk, fulladozunk, félünk. Csak a zene tart meg minket e világban.
Pedig milyen szépen indult az este. A Lacrimosa tétel, melyben a már halott Nagyhegyesi Zoltán is énekel, egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé. Az előadás univerzális, utal Bu ñ uelre, Térey nagy apokaliptikus műveire, a halotti misékre az európai kultúrát meghatározó, mára holt latin nyelvet és legnagyobb zeneszerzőnk requiemjét alapul véve. Ugyanazt jelenti ma, 200 éve és 200 év múlva. Ama végső harag napja A világot tűznek adja, Dávid így s Szibilla hagyja. Reszket akkor holt meg élő, Ha megjön a nagy ítélő, Mindeneket lattal mérő. Egy előadás, amelynek a járvány teljesen más értelmet adott. Amely már akkor vizionálta a világvégét, amikor még nem volt itt. Amikor még nem kellett átértelmezni teljes életünket, embertársainkhoz való viszonyunkat. A világba vetettségünket. Amikor még a szorongás is más volt, mert kevesebb felülete volt. Nem féltünk, hogy elveszítjük munkánkat, szabadságunkat, a körülöttünk levők egy részét. Akár összezártságunk vagy türelmetlenségünk miatt.
A k2 Színház Búcsúkoncert című előadása, melyet a Londoni Magyar Kulturális Központ mutatott be a brit fővárosban, nyerte meg a Voila OffFest-díjat a független színházi előadásokat jutalmazó Off West End Theatre Awards gálán. A csupa fiatal alkotóból álló k2 társulat produkciója azt mutatja be, milyen az, amikor elfogy a levegőnk és eljön az apokalipszis. Ráadásul mindez a pandémia előtt készült, az élet és az azóta eltelt események azonban különös élt adnak a produkciónak. Öt színész, öt pompás öltözet, nagyestélyik, öltönyök, pezsgő. Gyönyörű, csillogó, törékeny nők, erős vállú, karizmatikus férfiak. Egy hosszú asztal, à la Buñuel, és a burzsoázia diszkrét bája. Pompás teríték, élükre vasalt hófehér damasztszalvéták, ötkarú ezüst gyertyatartó. És egy zongorista, aki az egész alaphangját megadja. Ide érkeznek a szereplők pajzsszerű védőmaszkban, tetőtől talpig védőruhában. Az előadás teljesen néma, mégis hangokban tobzódik. A szereplők megpróbálnak megszólalni, de csak annyi jön ki a torkukon, hogy "khm", "én", "hogy"… Egy kötőszó és az ego szava.
December 15-én folytatódik a filmklub októberben elkezdett vetítéssorozata. Most a neves spanyol filmrendező Luis Buñuel 1972-ben bemutatott A burzsoázia diszkrét bája című vígjátékát vetítjük. Az Oscar- és Arany Glóbusz-díjban részesült olasz-spanyol-francia film a francia nagypolgárság üres, álszent, hazugságokkal átszőtt életét mutatja be olykor szürrealista eszközöket is felhasználva. A film főszerepeit kiváló színészek játsszák: Fernando Rey, Michel Piccoli, Delphine Seyrig.